Blog

Sziasztok!

Egy tanulságos sztorit szeretnék most nektek elmesélni, ami az alázatról, a fel nem adásról és a kitartásról szól. A sztori főszereplője én volnék, aki egy ifjú kosárlabdázó és leendő profi játékosnak készül, kész tervekkel a fejében. De mint tudjuk, a siker nem jön csak úgy magától, ahhoz előtte át kell rágnunk magunkat az élet nagy megpróbáltatásain. Sajnos az én sportolói pályafutásom alatt eddig kettő nagyobb megpróbáltatásom volt, ugyanis kétszer voltam sérült, nem az én hibámból adódóan, hanem orvosok megállapítása alapján az izmaim sokkal erősebbek voltak, mint fejlődő csontozatom. Edzésen, védekezés közben egy lépésnél a csípőmnél szakított le az izom egy 3mm-es csontdarabkát (nem tört, csak levált), ami 1 hónap kihagyással járt pluszba rehabilitációval. Ezidő alatt rendezték meg az U16-os magyar bajnokság döntőjét, ahová bejutottunk és 2. helyezést értünk el, sajnos azon nem tudtam ott lenni. Ekkor 15 éves voltam és nemigen éreztem úgy magam, hogy megrázott volna a dolog, hogy lesérültem. Csakis azon jártak a gondolataim, hogy miként tudok mihamarabb visszatérni, mit kell tennem ahhoz, hogy visszaforrjon a csont, mi a tanulság ebből a sérülésből. Szerencsém volt, hogy nem tört és semmi fájdalommal nem járt a sérülés. A türelem volt az a dolog, amit ez alatt az időszak alatt a legjobban megtanultam. Ez számomra azért volt nehéz, mert mindig is egy buzgómócsing gyerek voltam és szerettem mozogni. Ami még jellemezte a sérülésem utáni hónapokat, az a tudatosság volt. Rá voltam kényszerítve 1 hónapnyi mankózásra azután minden nap 2 óra rehabilitációm volt, fokozatosan kellett haladni, ami rengeteg fegyelemmel járt. Nem mozgathattam a csípőm rendesen. Ez igazolja, hogy a rehabilitációm nem csak az orvosokon múlt, hanem nagy részben rajtam is. Másfél hónap után sikerült teljes értékben visszaállnom az edzésekbe és folytattam tovább a kosárlabdát.

Második sérülésem 3 évvel később történt. A gimnáziumban végzős diák voltam. Készültünk az érettségire, készültünk a szalagavatóra. A kosárlabdapályán pedig egy olyan szezont kezdtünk meg, ami nagyon jól indult nekem. Célom volt, hogy feljussak az egyel idősebb korosztályba, e terv szerint szerettem volna minél jobban játszani a meccseken. Sikerült is jó statisztikákat hoznom, azonban amikor egy edzésen a város egyik iskolájának tornatermében volt edzésünk, kiment a bal bokám. Nem volt tapadása a parkettnek viszont volt rajta egy mélyedés, amibe beleléptem és maga alá fordult a bokám. Ez már jobban fájt, mint előző sérülésem, egyből be is dagadt a bokám. Másnap elvittek röntgenre és emlékszem azt mondogattam magamnak, csak ne mutasson ki olyan törést vagy bármit a röntgen, ami miatt ki kellene hagynom hónapokat. A szárkapocscsontomból egy picike csontdarab vált le. 2 hét gipszbe majd utána 2 hét műanyag gipszbe (ezzel már tudtam járni mankó nélkül) rakták térdemtől lefelé a lábamat. A legszomorúbb az volt, hogy nem vehettem részt a szalagavatón, ami nagy élmény lett volna, de legalább megnézni megtudtam. Nyilván azt is bántam, hogy a jó szezonkezdés után kiestem 2 hónapra és nem tudtam, hogy mennyire lesz nehéz visszaállni. Őszintén visszagondolva hamar eltelt a 4 hét, addig nem is jártam suliba, hanem otthonról tanultam és készültem az érettségire. Osztálytársaim kedvesek voltak, mindig küldték az aznapi tananyagot. Nem voltam szomorú, nem voltam lehangolt ezalatt az időszak alatt, próbáltam mindennek a pozitív oldalát meglátni és e szerint cselekedni. Türelmesen és alázatosan vártam a gipszlevételig, ami nagyon jó érzés volt mikor újra szabadnak éreztem a lábam. Ekkor mondtam magamnak, hogy innen kell most összeszednem magam és újra izmot építeni a vádlimra, ami csak is akkor sikerülhet, ha tudatos leszek. Nagyon nehéz volt ráállni a lábamra, de tudtam, hogy 100%-ban összeforrt a csont, és bátran kell terhelnem ahhoz, hogy visszanyerjem a régi lábamat. Köszönöm a fizioterapeutáknak akik segítettek nekem minden nap a rehabilitáció során.

Rengeteg munkát fektettem abba, hogy visszatérjek a palánkok közé és tudjam folytatni a pályafutásomat, mert tudtam, hogy kosárlabdázó szeretnék lenni, amikor nagy leszek. Sokat edzettem, hogy a fájdalmak elmúljanak, és ne érezzem semmivel sem gyengébbnek a bal bokámat. 2 és fél hónap után végleg sikerült a felépülés és akkor az is tudatosult bennem, hogy a táplálkozás egy élsportoló számára azért is fontos, hogy a csontjai mennyire lesznek strapabírók. A mai napig odafigyelek a kalcium és magnézium bevitelre, amik nagyban segítik a csontjaink fejlődését.